Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy Skandinávia az olyan, mint a Európa többi része, csak szarabb az idő. Persze, a spanyolok meg az olaszok sziesztáznak, a görögök isznak és fokhagymától bűzlenek, a németek sörben meg sramliban úsznak, a csehek szintén, etc. Ezzel szemben ha a norvégokat kéne tipizálnom, akkor nem tudnék semmi ilyesmit rávágni hirtelen. De aztán mégis. A norvég férfiak kérem a faszukat mutogatják, és gusztustalan ételeket esznek. A kettő között szoros összefüggést fedeztem fel, ami egyben magyarázat arra, hogy miért is mutogatják. Most nem írom le újra, hogy mit, mert még úgyis többször fogom a fasz szót bepötyögni.

Szóval az van, hogy Norvégia bazi nagy. Annyira bazi nagy, hogyha a legészakibb pontját lehajtogatjuk képzeletben a térképen, akkor az Szicíliáig ér. Szóval eléggé bazi nagy. Ehhez képest ugye laknak itt 5 millióan. Kicsit talán többen, de nem lényegesen. Norvégia ugye egy bazi nagy szikla, némi földdel meghintve, nem igazán egy Mezopotámia. Kevés ember, nagy területen szétszórva: kis falvak, farmok, kis városok, pár nagyobb város. Ez Norvégia. Itt, ha elfingod magad a falu egyik felében, mire átérsz a másik végére, már azt is tudja az utolsó ház lakója, hogy mitől bántanak a szelek. Párkapcsolatok szempontjából ez nem különösképpen üdvös, az ivarérett felnőttek hamar kipipálhatják egymást kis településeken, aztán már csak régi ismerősökre tudnak fanyalodni, ha véget ér a repertoár. Igen ám, de mióta beköszöntött az internet kora, új szelek fújnak. A megteendő kilométerek száma egymástól a találkozásig ugyan nem csökkent, ha az ember ismerkedni akar, de legalább ismerkedni tud valahol. Namármost. A norvég férfi jellemzően patrióta, egészséges önbizalomtól duzzad, nincsenek önbizalom és önértekelés problémái, sem kompexusai, és kielemkedő anyagi gondjai sem. (a norvég férfi ezen vonatkozásokban tökéletesen eltér a magyar férfitől, de most nem a magyar férfiakat akarom baszogatni, majd lesz olyan is. hajaj.) A norvég férfi valóban azt gondolja, hogy ő jó parti egy nőnek, és az igazat megvallva ez sok esetben valóban így van. Noha azért a norvég nők is természetesen szívesebben választanak egy platformon dolgozó, irracionálisan sokat kereső pacákot, mint egy derék autófényezőt (teszem hozzá, hogy itt az egy nagyon fasza szakma, úgyhogy nem mondtam jó példát). Imigyen aztán azért az átlag norvég férfiban mégiscsak ég néha a gyanú olajmécsesének halvány lángja, hogy a norvég nők sem különbek a többinél. Vélhetően sokat és hosszan agyaltak azon, hogy miként is lehetne a világ legdemokratikusabb országában kompenzálni az előbbieket, és mivel egészséges versenyszellemmel rendelkeznek (lásd még a téli olimpián elért aranyak száma), így aztán arra jutottak, hogy győzzön a jobbik, de csak a hozott alapanyag számít. Így történik meg az, hogy miután az ember lánya értelmezhetőbb mennyiségű időt csetel vagy levelez egy norvég férfival, majd úgy gondolván, hogy az illető nem pszichopata vagy látens homár, megadja a telefonszámát. Hogy aztán se szó, se beszéd érkezzen a telefonjára egy két dimenziós fasz. Eleinte azt hittem, hogy ez valami tévedés, és csóri csávó rossz gombot nyomott meg fénykép csatolása közben. DE NEM. Mert azért az ugye nonszensz, hogy 5-ből 3 pasas eljut ide egy órán belül. Itt szeretném azt elmondani, hogy a férfiak nyilván nincsenek nagyon tudatában, de minket nőket alapvetően egy ismeretlen meztelen pénisz látványa egy fotón nem különösebben izgat fel jobban, mint mondjuk egy szép kiló karaj látványa a tesco húsospultjában. Ugyanis tudjuk, hogy egy fotó az kérem semmi. Attól az a fütykös még bármilyen lehet, meg az ellenkezője is. Először is ugye az arányok. Még a méret sem derül ki egy fotóról, amit 10 centi távolságról készítettek. De ez még hagyján. Egy fasz, az önmagában nem különbözik egy uborkától vagy egy banántól. Az, hogy mekkora élvezetet okoz használat közben, több köze van ahhoz, hogy ki használja, mint az, hogy milyen hangszeren muzsikál. Stílusosan: egy Stradivarin is lehet szarul játszani. Sőt. Az az igazi csalódás. Szóval mi nők ezt tudjuk. De elnézőek vagyunk, megértjük a férfiak gyermeki rajongását és imádatát elefántorrszerű képződményükhöz, miképpen gyermekünk aktuális elmebaját bizonyos játékaival kapcsolatban... (mondjuk az külön pech, hogy a legtöbb férfi sem a játék imádatából, se a saját pöcsének körülrajongásából nem képes soha kinőni, de ez hosszabb lélegzetvételű eszmefuttatás lenne). Szóval a norvég férfi szemében a koncepció az lenne, hogy 1., már beszélgettünk, és az bejön. 2., már láttad a pöcsömet is, UGYE MILYEN GYÖNYÖRŰ?! - akkor randizzunk, de ez már csak egy elméleti szösszenet, költözz hozzám babám, ne szarozzunk. Mert ugye itt nincs lehetőség hetente kétszeri romantikus vacsorára meg sétára, főképp, ha 600 km-re laksz a kiszemelt áldozattól. Na. Ez lett az én elméletem arra, hogy a norvég palik miért küldözgetik a pöcsükről készült fotót profil képként azonnal. Kvázi randi-redukálásként. Rendkívül boldog voltam, hogy ilyen mélylélektani összefüggéseket tudtam felfedezni a dolgok között, rögtön elnézőbb is lettem a telefonomban levő tizen pucér dákóval szemben. De aztán... aztán történt valami, ami teljesen más megvilágításba helyezte az egészet. Mégpedig karácsony lett. A karácsonnyal pedig beköszöntött a norvég kulináris produktumok csúcsragadozójának ideje: jött a pinnekjott (ld: pinnecsött). A norvég konyha külön posztot érdemel, úgyhogy hagyjuk is most. A pinnekjott kérem szárított, sózott, fűszer nélkül megfőzött birka oldalas, egészben főtt krumplival és sárgarépa-krumpli pürével felszolgálva. Annyira gusztustalan, hogy képtelen vagyok kifejteni. Pont olyan szaga van, mint a főtt csirkefejnek. Meg látványában is hasonlóan épületes. De nem ez a lényeg... Van még a tányéron valami...

És ennél a pontnál világosodtam meg, ahogy megláttam ezt a tányér ételt élőben a kezemben. Hát ha én norvég férfi lennék, és egész életemben zsenge gyerekkoromtól kezdve minden szenteste főzött, hámozott péniszt szolgálnának fel nekem tányéron, akkor nekem is lennének visszacsatolási problémáim a saját faszommal felnőtt koromban nők viszonylatában, és nem csak karácsony este, hanem az év minden tetves napján.

Sokat sírtam a röhögéstől aznap. Maradjunk ennyiben.

Karácsony alkalmából adtam neki egy pneumatikus felnicsavarozó készletet, és kis híján teljesítettem a régi vágyamat, hogy egy félköríves rúgással lehasítom a fejét a tévénévő foteljében. Baromi ideális az a fotel ilyen szempontból, mert hátradöntve pontosan combközép magasságig ér a feje, és akárhányszor elhaladok mellette, mindig ott döglik, ölében a laptoppal, a tévé villózása előtt, mozdulatlanul, szóval nem kéne egy Chuck Norrisnak lennem, hogy eltaláljam a kókuszát. Ma megkérdeztem tőle, hogy hozassak-e neki egy vastüdőt meg egy kacsát és pelenkát, mert akkor se a levegőt nem kéne vennie, se szarni meg hugyozni nem kéne megmozdulnia. De valahogy a fejberúgás sokkal inkább ínyemre lenne. Anyám szerint ezt a pár hetet már simán ki tudom bírni még ebben a házban. Ma mindenesetre rádöbbentem arra, hogy a palim életének megkoronázása lenne egy börtön. Egy ajándék.  A norvég börtönök közismerten humánusak, a fogvatartottaknak a televízió, a saját zárka (ahonnan a legtöbben szabadon közlekedhetnek a börtön területén), a fürdőszoba és a menüválasztás alapjáraton dukál. A konditermet meg sem említem, mert neki ugye nem pálya semmilyen mozgás a beleitől eltekintve. Mivel az ő igényei a televízión és a kajáláson túl a nullához konvergálnak, így ésszerű megoldás lenne számára a börtön. Tiszta ruha, takarítás, kaja kézbe, távirányító, más nem is köll. Anyám szerint pusztán az életvitele nem teremt jogalapot arra, hogy bevarrják, de arra gondoltam, hogyha fejberúgom, akkor leülheti helyettem, és így mindenki jól jár.

Hát így telt nálunk a karácsony. Azóta megpróbálom a véralkohol-szintemet állandó magasságra belőni, de egy olyan országban, ahol a legolcsóbb üveges sör is 550 forint a boltban ez kissé fájdalmas. A 0.33-as annyi.