erre ez a tetves bloghu ellopta. Most azonnal elköltöztetem a blogot, de tényleg. Csak előbb ülve leküzdöm a stroke-ot, amit kaptam. A picsába.

----

szoval: http://bitch-in-no.blogspot.no/ mostantól itt. átmásoltam mindent. es persze megirom majd a mait is.

gyertek:)

Annyira nagyon sok minden történik most egyszerre... Meg is vagyok borulva tisztességgel. A december vagy eseménye ugye az volt, hogy kiderült, hova költözünk. Északabbra, innen 11 órányi autóút, persze tengerpart. (ha valami most duplán lesz leírva, bocs, de tényleg nehezen követem saját magamat is az elmúlt hetekben) Persze ugye a költözés ténye amellett, hogy önmagában is kemény dió, a következőket vonzotta magával:

• új ovi - ezt már írtam, és ez ugye meg is oldódott, végül hihetetlen módon, de valahogy csak elértem (vagy segítettek, nem derült ki), de csak egy hónapnyi extra ovi díjjal jár az egész macera; február 8.-ig jár csak a Nyúl, utána legközelebb március 4.-5.-én lesz - akkor már az új oviban kezd (a két időpont között költözünk és HAZAMEGYÜNK)
• annak a helyzetnek az áthidalása, hogy nem lesz állásom egy darabig... végül elég érdekes módon rendeződött a történet, mivel a november 2.-tól húzódó kanapén való alvás - nemalvás-, a kapcsolatunk végleges dögrovásra jutása, a sok meló - ami irdatlan sok fizikai, szellemi és érzelmi megterheléssel járt, végül is oda juttatott, hogy most már csak napi 3-4 órákat alszom jópár hete, és a körzeti dokihoz mentem le novemberben, mert volt olyan éjjel, hogy EGYÁLTALÁN nem tudtam aludni egy órát sem. (na, ez egy szar hosszú, de értelmetlen mondat lett, de már muszáj volt pontot tennem valahol) Szóval a körzeti doki a harmadik látogatásom utána beutalt szakorvoshoz, mondván, hogy enyhén-közepesen depressziós tüneteiem vannak. A szakrendelésen pedig nemes egyszerűséggel kiírt a doki 2 hétre. Ez volt január közepén. Annak leteltével pedig ismét kiírt, és ez most is tart. Ilyenkor annyi történik egyébként, hogy a norvég TB fizeti a fizetésemet. Most persze lehetne hűházni, de a valóság az, hogy kurva szarul vagyok. Altatóval sem nagyon tudok aludni még mindig, állandóan kimerült és sírós vagyok, ami a mostani helyzetben nem sokat segít a dolgok alakulásán, egy szerencsém van, hogy a legfontosabb szálak már rendezve vannak, azaz új otthonunk ugye már van, új ovink is van, és egyelőre nem aggódom a munka miatt sem. A költözés után, ha véget ér a betegszabim, akkor a munkáltatóm megválik tőlem - kirúg, és ez most szívesség gyakorlatilag, mert betegácsiból megyek munkanélkülibe. Persze a cél nem az, hogy ne dolgozzam, nagyon is szeretnék új munkahelyet, ami új emberi kapcsolatokat és rendszert jelent az életünkben. De egyelőre ez a mostani felállás jelenti a legnagyobb biztonságot és a valóság az, hogy jelen állapotomban nem is lennék valami hiperszuper munkaerő... remélem, hogy mire visszajövünk Magyarországból, már jobban leszek. Akkor el fogok kezdeni egy intenzív norvég nyelvtanfolyamot, mert nonszensz, hogy még mindig nem beszélek norvégül, miközben a gyerekem már folyékonyan... plusz ugye normális munkát szeretnék kapni, az előzőnél nem volt gond a nyelvtudás, de az nem garancia semmire. Ja, elméletileg klassz ajánlólevelet kapok majd. Amire itt nagy szükség is van, mármint itt Norvégiában. Ha új állást keresel, akkor az jövőbeli munkaadód BIZTOSAN felhívja a volt főnöködet, ez szentírás. Csak bízok abban, hogy mr. Ego normális lesz, garancia nincs rá... Majd írok róla, ha jó lesz végre a kedvem..
• a költözés... túl azon, hogy egy kegyetlen hosszú autóút vár ránk, még segítség is kellett, mert az összes cuccunk nem fér el a Nissanban, úgyhogy kellett keresnem valakit, aki még egy kocsival segít költözni. Ez egy újabb stresszfaktor. Persze, hogy egy bábolnai magyar srácot találtam a szomszéd faluból...:)
• az új lakásban nincs SEMMI, a konyhabútoron és egy tűzhelyen kívül. Jövő szombat éjszaka megérkezünk úgy, hogy nincs egy ágy, egy asztal, egy szék, egy szekrény, hűtő, semmi... mindezt egy négy éves gyerekkel. Még abban sem vagyok biztos, hogy bármilyen fűtés a kandallón kívül - amihez vagy hagy fát az előző bérlő, vagy nem. Itt mindenki árammal fűt, gáz nincs is sehol bekötve az országban, a régi bérlő nyilván viszi magával az elektromos fűtétesteit is... úgyhogy ott leszünk a halál pöcsén északon, bútor, fűtés, ágy nélkül szombat éjszaka. Az ingatlanos nő azt ígérte, hogy szerez nekünk kölcsön egy kis légkeverős melegítőt, erre majd többször figyelmeztetni fogom a héten...
• az előzőek fényében a norvég vaterán vásároltam egy 2+4 személyes használt kanapét, és egy hűtőt, ami szerintem nem sokkal fiatalabb nálam... a dolog egyetlen szépséghibája, hogy ez 3x-i fordulót jelent egy 100 km-re lévő városba... mert ugye ez a három tárgy mind csak egyesével fér el a kocsi csomagtartóján. Ezen kívül rendeltem a Jysk-ből egy emeletes ágyat, egy szekrény, 4 darab széket, egy szekrényt. Ezeket kedden (a jövő szombati költözéshez képest) szállítják ki. Tehát keddig bambi, ami az ágy, szekrény, szék, stb kérdést illeti... tervezek venni egy felfújható ágyat addig is, hogy legyen min aludnunk, nem is miattam, de ugye a kicsi miatt...Plusz vettem egy mosógépet is, amit szintén nekem kell elhoznom, kár, hogy 78 kiló...
• ezekhez képest szerda reggel (szombathoz képest) hazaindulunk. Kocsival. 2500 km. 13.-án reggel indulunk, aznap éjjel megalszunk még az országban, Oslo közelében. A következő reggel indulunk, mert aznap este 22.50-kor indul a kompunk Svédországból Rostockba (Németo), ahova reggel 7-re érkezik meg. Kabint nem vettem, mert nem volt már hely... Szóval a kompon alszunk, a padlószönyegen - azért ezek a csónakok mondhatni luxus kategóriások, a múltkorin akkora játszóház volt építve, hogy egszerre 10 gyerek ugrált benne, és külön animációs stáb volt a gyerekeknek. De akkor is... a padlón kell aludnunk, úgyhogy viszek majd párnát, takarót, hogy a Nyúl kényelmeseb tudjon aludni, velem meg lesz ami lesz alapon majd történik valami. 15-án reggel hétkor startolunk le a kompról, és várhatóan aznap éjszaka zuhanunk be Budapestre. (másnap délután már bábszínház;))) ez egy nagyon geci út lesz, iszonyatosan megterhelő, nekem a vezetés és a kényelmetlenség, plusz a halmozódott nem alvásaim, és a depim, a Nyúlnak megy egyszerűen javarészt fos unalom. Persze, tablet meg mesék, meg megállások, és akkor fogócskák és ugrabugra, de akkor is. Mindezt a kicsit sem megterhelő költözés után azonnal...
• hát... a lelki része... szóval azért csak az van, hogy majdnem egy éve élünk együtt. És ugyan irdatlan nagy parasztnak tartom, egy érzelmi retardáltnak, egy zombinak, de még így is mentegetem, hogy ő biztos nem tehet róla, csak a gyerekkora, meg a körülmények, meg hát csórikám egy seggfej. De hogy mennyire, arról mondjuk száz oldalakat tudnék írni egyébként. Hogy 2 hete influenzás voltam, és egy pohár vizet nem hozott. De enni sem kérdezte meg, hogy kérek-e, amikor itt feküdtem totál telenyomva lázcsillapítókkal, közel 39 fokos lázban égve, halálos fej- és csontfájással, és in general az influenza összes tetves tünetével. Hogy 4 hete járok orvoshoz, többek között azért jutottam oda, mert egyszerűen átnéz rajtam, egy dekorációs elem vagyok neki, nem beszél hozzám, nem foglalkozik velem, meg nem ölelne soha, egy jó szava nincs hozzám - igaz, semmilyen szava... és azt nem kérdezte meg 4 hét alatt, hogy mégis hogy vagyok... mondjuk az elmúlt egy évben egyszer sem érdekelte, ahogy az sem, hogy hogy érzem magam egy idegen országban. Nem voltunk soha SEHOL, se egy moziban, se egy étteremben, se egy kávét meginni, se egyet sétálni, vagy bármit. Soha, semmit. Egy dekorációs elem vagyok az életében, ahogy a háromhavonta megvett okostelefon, a laptop, az örökösen cserélt kocsik, a szép, de félig kész ház, ami csak egy ígéret volt, hogy valaha is kész lesz...A színházából hiányzott egy nő, és egy cuki gyerek, aztán pipa, az is meglett, immáron minden adott a színdarabhoz. Csak éppen szarik rám. Addig eszik, amíg éhes, nem érdekli, hogy én is ennék. Ha marad, akkor mindegy, hogy kidobjuk, vagy akár én is megehetem. A főztömre egyszer nem mondta, hogy finom, de kritikát sokszor kaptam. Jaj, nem is bírom ezeket én most tovább írni... Szóval az elmúlt sok hónap jó szar volt, sok tipródással teli, nem tudtam mit tegyek, és végül bele is roppantam egy kicsit. De a Nyúl boldog volt, szerette őt, a gyerekek végtelen elfogadásával, és valahogy ők ki is jöttek. Mindg is éreztem, hogy a kicsit jobban szereti mint engem, de ez sosem zavart, örültem, hogy legalább ők tudnak egymással mit kezdeni. Közben persze minden alkalommal tarkón vágott a valóság, ha másokat párban láttam élelmiszert vásárolni, sétálni, beszélgetni...ez nekem mind soha nem járt. És én, a kis hülye, még most is azon agyalok néha, hogy Ő hogy fogja viselni, ha elmegyünk. Persze, mindez eltörül a gyerekem miatti kényszeres (és azt sejtem indokolatlan - de csak az agyam egy része látja ezt így, most így beszűkülve) bűntudat miatt... imádja az itteni ovit és őt is imádja mindenki...mi lesz, ha az új oviban nem így lesz, ha visszafele megyünk, és nem előre... Persze ő boldog, és várja a SAJÁT szobáját, amit végül is közel négy és fél évesen fog megkapni, gyanúm szerint egyelőre az ő szobája azt jelenti, hogy én vele alszom, csak minden rózsaszín lesz szín ügyileg;)
• félek a jövő héttől... a búcsúzástól  a munkahelyemtől, a mostanra kiépített kapcsolataimtól - a lengyel barátaimtól, a búcsútól Rune anyjától, mert ő megérdemli, mindig nagyon rendes volt velünk, és főképp a búcsútól az oviban...már a héten is volt sírás, én is, és az óvónők közül is ketten sírtunk, nagyon nehéz ez. Mazsi lazán kezeli, de azért pont ma mondta, hogy a kedvenc óvónénije hiányozni fog neki... és kést forgatott ezzel a szívemben, mert hát az egész ovit nem köthetem a vállamra, és egyáltalán, nem vihetek el innen mindent, ami kedves... gyűlölök búcsúzni, egyszerűen nem megy. Olyan ez, mint valaki halálos ágy, egy eutanázia előtt, a biztos soha többé nem látás tudatával. És nekem annyira nincs most erőm ehhez. Pont a végére merült le a híres-hírhedt atomreaktorom, ami mindig gőzerővel nyomja, és minél nagyobb a válság, nekem annál több energiát ad. De most nincs, kész, vége. Annyit tudok csak, hogy valahogy el kell innen most vergődnünk, végig kell ezt csinálnom, és utána otthon két hét alatt fel kell töltődnöm, mert újra kell kezdenünk.

Egy dologban azonban biztos vagyok: hogy jól döntöttem. Nem szerettem a munkámat, és nem szerettem ezt a kapcsolatot. Boldogtalan voltam már egy jó ideje, és ez csak romlott folyamatosan. Muszáj volt változtatnom, és még ha egy egy láthatatlanba való vetődésnek tűnik, én TUDOM, hogy jól döntöttem. Csak most nagyon nehéz. De majd jó lesz. Az új otthonunk csodálatos helyen van, gyerekként ott felnőni igazi ajándék. Ezt tudom. Nekem jobb lesz, mert lesz újra életem. És előbb-utóbb tudom, hogy most már olyan valaki fog jönni, aki nem eszköz, és nem szükség, hanem öröm-alapon nyugvó döntés. Csak IDŐ kell, hogy gyógyuljak. Hát ezek vannak mifelénk.

Mekkora naivitás volt már megfogadni, hogy idén nem eszem sertéshúst...épp a kanapén - ahol ugy élek 3 hónapja - tömöm magamba anyám mélyhűtőből kirángatott karácsonyi töltött káposztáját es azon gondolkozom, hogy leküldök mellé egy Jagert. Tudtam én, hogy absztinenciát gyermekség lenne megfogadni...

A mai nap legjelentősebb eseménye az volt, hogy kaptam a MÁK-tól egy levelet, mely szerint 15 napon belül fizessek meg 68.500 forintot, amit május óta vettem fel családi pótlék címszóval. Teszem hozzá, hogy májusben jeleztem, hogy nem kérem...Érdekes módon a norvég hatóságok adatlapját nem tudták ilyen fénysebességgel visszaküldeni -  talán említettem már, hogy tíz hétre jött meg, és nem volt kitöltve csak a nevem volt rajta meg egy pecsét az alján... Szóval ezen a héten megkaptam hétfőn végre a norvég családi pótlékomat 9 hónapra (tippeljétek meg, hogy mennyi, legközelebb megírom), erre még a héten rámszáll a MÁK. Eskü, hogy nem akarok morogni, de az elmúlt 9 hónapban nekem a magyarországi élményeim jelentős százaléka a hivatalok által rajtam végrehajtott nyúzáshoz kapcsolódik. Nem is élek abban a nyomorult országban, és valahogy mégis százezreket csorgatok bele folyamatosan, illetékbélyeg, illeték, és mindenféle más szarság címszava alatt. Hát mikor lesz már vége?!

mostanaban mindig ez az orokbecsu kerdes jut az eszembe, nem tudom kinek ugrik be, de Rejto Jeno legendas kek szakallu Wagner uraval kapcsolatosan tette fel azt mindig Fulig Jimmy. nem tehetek rola, de ez mostanaban onmagamrol ugrik be, olyan szinten szovodnek ossze a szalak, hogy az mar bosegesen kimeriti a kavaras fogalmat.

ugy alakultak a dolgok, hogy februar 9.en koltozunk, es az igazat megvallva ahogy kozeledik a napja - ami egyben ugye a munkahelyemmel valo szakitast is jelent - egyre rosszabbul viselem az egeszet. gyakorlatilag nem alszom. amit igen, azt is a kanapen. ugye immaron a harmadik honapot jubilalom, nem mondhatnam, hogy gyertyafenyes vacsoraval eppen.

a koltozesrol...nem ment ez a dolog mar egy ideje kettonk kozott, azt gondolom, hogy ez neki talan fel sem tunik, dacara annak, hogy nem alszunk egy ideje kozos haloszobaban, es ennek megfelelon a nemi eletem statisztikailag a nullara generalta onmagat - valamelyik almatlan megszallott ejszakamon vibartorokat nezegettem az interneten, es csak azert nem rendeltem semmit, mert ad.1 nem tudnam hol hasznalni (a kanapen??), ad 2. a norveg vamosok minden szart kibontanak, es nem szeretnek egy osszetapogatott (elotesztelt?) jatszopajtast kapni. de hat ahol nagy a szukseg, ott kozel a segitseg, de errol majd kesobb.

szoval 9.-e. miutan meghoztam a dontest, hogy elkoltozunk, azzal szamoltam, hogy bazi lassan fognak menni a napok, de ehhez kepest minden turbosebessegre kapcsolt - mar ami az ido mulasat illeti, a tobbtenyezos ugyek persze totyorasznak. a dontes meghozatala kemeny volt, es meg mindig nem latom a kozvetlen kovetkezmenyeket, leven, hogy nem pusztan arrol van szo, hogy egy masik lakasba koltozunk, de ugy alakult, hogy megyet is valtunk. nagy elonye, hogy ismet tenger (ocean) parton leszunk, szamomra ez nagyon fontos itt. ha mar ugyis annyira elbaszott az idojaras, legalabb azzal villoghatok, hogy a labunknal lotykolodik a viz. de ha mar ugye megyet valtunk, akkor munkahelyet is. ovit is. mindent is. nem tudom letezik-e mas ember (bevandorlo) ebben az orszagban, aki egy fix munkahelyet csak igy odavag a sutba a nagy budos bizonytalansagert, de hat ugye ez an en eletem, es nem ez az elso akciom, amit masok nem mernenek meglepni. ja, zarojelben jegyzem meg, hogy az uj ovi fixalodott, mar el is kuldtem kitoltve a kerelmet, persze az tovabbra sincs tisztazva, hogy mi lesz azzal az Ghana eves gdp-jet kitevo osszeggel, amit lelepesi penz cimszo alatt akarnak legombolni rolam, de majd kiderul..

az uj hely: hat, sokat meg nem tudok rola, de legalabb keveset. Norvegiaban nem szokatlan, hogy emberek ugy koltoznek A ingatlanbol B ingatlanba, hogy nem nezik meg az ujat csak fenykepekrol, hat itt is ez az eset valosult meg. ugyhogy csak remenykedni tudok, hogy amikor megerkezunk hulla faradtan, ket tetocsomagtartoval, egy zombi uzemmodu gyerekkel, akkor nem kapok hiszterikus rohogo es/vagy sirogorcsot a latvanytol, de a megerzeseim pozitivak, es mar ugyis el van vetve az a kurva kocka. ha belegondolok, hogy nem kell a nappaliban aludnom vegre, es nem ugy fognak telni a napjaim, mintha a Big Brother forgatasi ideje alatt lennek benntlako, akkor gyakorlatilag hidegen is hagy az elso benyomas. Rune olyan szinten megy az agyamra, ami mar a foldontuli szintet csapkodja alulrol. en, aki egesz eletemben villamgyorsan vetettem veget a halalraitelt kapcsolataimnak, gyakorlatilag honapok ota vegetalok es kenyszerusegbol turom, hogy valaki lelki terrorban tartson azzal a cimszoval, hogy ugysem tudok/merek innen elmenni. sajnalatos modon a legtobb volt palim beleesett ebbe a tevedesbe, hogy azt gondolta, hogy ismer es kisse elkalibralta magat, amikor radobbent, hogy kozel sincs fogalma arrol, hogy megis ki vagyok. ez persze kristalytisztan ravilagit arra is, hogy milyen hihetetlen erzekkel valasztok magam melle partnert. valasztottam, pontosabban szolva. mert nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi tortent, en is csak annyit erzek, hogy valami VALTOZOTT, de mas lett minden. a felnottem szo hulyeseg, mert az azert mar megtortent. inkabb azt mondom, hogy sikerult LEVALNOM. levalnom a felelmeimrol elso sorban. ra kellett dobbennem, hogy nincs mitol felnem. olyan erzes ez, mintha koteltancos lennek, de a kotel a foldon lenne kihuzva, es azon kene atsetalnom. nem foglalkozom a magassaggal, amiben jarok, es a melyseggel, ami alattam van. mert ra mertem lepni a kotelre, es ez annyi erot adott, hogy mar nem felek attol, hogy leesek rola. sokaig alltam a perem szelen, lokdostek es taszigaltak masok, kapaszkodtam mindenbe, hogy le ne billenjek, es most, hogy minden batorsagomat osszeszedve raleptem a kotelre es megtettem az elso lepest, azzal szembesulok, hogy nincs alattam melyseg. ami a szakadek peremerol melysegnek latszik, az jovo. es a jovo egyaltalan nem felelmetes, ha elkezded elni. az a felelmetes, ha ugy eled az eletedet, hogy egyetlen almodat sem mered megvalositani, mert gyenge vagy hozza, vagy felsz a kudarctol. ugy erzem magam az elmult honapok kapcsan, hogy a jelenem es a jovom parhuzamos sikokat alkot, es a jovo nem valami, ami mindig csak elottem all, hanem egy olyan tenyezo, ami belenott a jelenemben. egy dimenzio, ami nem ismeretlen, hanem egyszeruen tartalmaz olyan informaciokat, amikkel meg nem tudok mit kezdeni, de majd ha elem kerulnek, akkor kirakoskent tudok veluk zsonglorkodni.

a jovo opciok es lehetosegek halmazava valt szamomra, nem pedig egy sotet, ismeretlen, ijeszto esemennye, ami felett nem tudok kontrollt gyakorolni. a jelenem gyeploje mellett a jovome is a kezemben van, es azt kell, hogy mondjam, hogy konnyebben kezelheto joszagnak nez ki, hiszen van IDOM felkeszulni a kovetkezo lepesemre, pusztan csak TUDNOM KELL, hogy mit akarok lepni. tobbek kozott ez volt egy olyan felismeres, ami radobbentett arra, hogy nem tudok egyutt elni Runevel. tul azon, hogy ezt a gondolatmenetet nem is tudna feldolgozni az agya, meg csak nem is erdekelne ot. (kis szemelvenykent elmeselem, hogy amig Norvegiaban mindenki Gyurta Dani hatasa alatt van, es allando tema az, ami az olimpiai aranya ugyeben tortenik, es a norvegok oszinten es melyen elismerik az emberi nagysagat ennek a fiunak, addig Rune egy dolgot tudott hozzatenni: "persze, de az igazit azert fajt volna neki odaadni...". itt megint eszembe jutott, hogy legkozelebb azert csak fejbe rugom megiscsak,ha visszaul a fotelbe, de inkabb erot vettem magamon es elmagyaraztam neki, hogy az aranyat nem adhatja neki oda, mert nem teszi lehetove a NOB szabalyzata, blabla. erre kirohogott. nem is akarok beszelni rola)

holnap (azaz ma) erdekes napom lesz, kivancsi vagyok, hogy a megbeszelesen a pszichiaterrel mire jutunk (kiir-e 100%ra, es akkor kapok fizut az allamtol tappenz cimszoval, vagy ki kell magam rugatni 67%-ert), de mar a gondolatatol is viszketni kezdek, hogy egy analizalgatni fognak, remelem hitelesen el tudom majd jatszani a 100%-ot, mondjuk a nem alvas az bazi hiteles benne, meg az almaim is, hogy a Rune-t lelovom, mikozben Norvegia tarsadalmi tagozodasarol tart eloadast egy egyetemen Bergenben. na, csak a leloves resze hiteles az alomnak, a tobbi hulyeseg, Rune egy osszetett mondattal nem tud megbirkozni csak hosszas felkeszites utan. ja, hogy hogy jutottam a pszichiaterhez: kerem sok munkam van benne, amig a korzeti orvos ugy dontott, hogy beutal, de vegul is ugy dontott, hogy a jelenlevo allapotok indokoljak (nekem inkabb a 100% tappenz indokolja - ez is egy jele annak, hogy igazabol bazira nincs semmi bajom, csak nem birom mar ezt a kornyezetet elviselni, amiben elek. ha ugyanis a dolki ugy dont, hogy kiir, akkor a kovetkezo par hetben siman atvezetem a regi es az uj munkahelyem kozotti idoszakot anyagilag).

jaj, annyi mindent kene irnom, de visszamenoleg mindig olyan nehezen ment... de majd szep lassan kibontakozik a tortenet.

Jeee, legalább van miért izgulni, hogy az új oviba felvegyék Mazsit. Érdekes volt a mostani ovi igazgatónőjének a hozzáállása, nyilván nem kötelességem indokolni azt, hogy miért viszem el a gyerekemet, de nagyon megható volt, ahogy elképesztő tapintattal közelítette meg az anyaságot, a bátorságot és a férfiak hozzáállását... mindezt úgy, hogy a norvég férfiak alapvetően jó apák. A magyar átlagnál klasszisokkal többet foglalkoznak a gyerekeikkel. Meg is hatódtam, ott ültem könnyekkel teli szemmel, és őszintén mondhattam azt, hogy csodálatosnak tartom az intézményét, elképesztőnek a kollegái hozzáértését, törődését, igaz szeretetét. És csak reméleni merem, hogy a következő ovinkat is ennyire fogjuk majd szeretni, mint ezt. Aztán kaptam tőle a nap folyamán egy e-mailt, ami még jobban meghatott:

I can see you are in a difficult situation, far from your homeland and family, but I am sure you can manage this, because you seem to be a strong lady.

I saw a painting last summer and the words written under said something like this:

“Kind girls are reaching the heaven. The others are reaching what  they want.”

You can reach what you want, I am sure.

Hát így vagyunk mi valahogy Norvégiával, általában onnan jön a támasz, ahonnan nem számítasz rá,  és ebben az országban az elismerés nem csöpög a cukormáztól, de ha mondják, akkor az ér is valamit.

Kis érdekesség: az ovi felmondása miatt 3 havi kötbért kell fizetnem. Az kereken 313,000 forint. Lehúzom a retyón gyakorlatilag. Nem esik túl jól.

Nehéz időszaknak nézünk elébe, és nem elősorban anyagi vonatkozására gondolok.

eh. ezer éves gumicsont. de végre nem anyáztam közben, és ezzel úgy meghatottam saját magamat, hogy bemásolom ide.

kedves E.

olvasom a blogodat egy ideje, mert érdekesnek tartom az okfejtéseidet, sokszor azt érzem, hogy amit leírsz, az összefüggések sorozata, de valahogy mégsem áll össze a kép. előre szeretném bocsátani, hogy kötekedőnek tűnhetek - az is vagyok sokszor, de nem rosszindulatú (most). szintén le kell hogy szögezzem, hogy sok évnyi hezitálás után a tavalyi év volt az, amelyikben hangosan is ki mertem mondani azt, amit régóta érzek: hogy isten nem létezik. fura megkönnyebbülés volt, titkon számítottam arra, hogy rajtakapnak, mint a rossz gyereket és majd valami nagy kék villám csap belém, de aztán semmi sem történt. hozzá kell tennem, hogy nem hajtogatom naponta ezt a mondatot, ez kicsit olyan volt nekem, mint egy homoszexuális coming out-ja, megtettem, letudtam. sok minden okozta azt, hogy eddig eljutottam (kilyukadok majd a karáncsonyhoz is valamikor), túl sok veszteség és nyomorúság ért, méltatlan nagy terhek gyerekként és felnőttként is, amiket én nem úgy éltem meg, mint a hitem próbatételét, hanem úgy, mint vaskos arccsapásokat. tudom, hogy ezt lehet másképpen is látni, én nem úgy teszem. amit az élettől kaptam, azt vagy a szüleimtől, családomtól jött - értsd minden vetületét, érzelmit, anyagit, erkölcsit - vagy én magam fizettem-fizetem az árát. volt egy pillanat, amikor a Szent Péter Bazilikában meginogtam apám halála után. Egy érsek vágott át a csarnokban, és azóta is megmagyarázhatatlan módon léptem elébe és kértem tőle, hogy áldjon meg, három nyelven kellett elmakognom, hogy mit szeretnék, láttam hogy siet, és zavarban is voltam nagyon. anyám a távolból figyelte döbbenten az eseményeket, ősautista családból származunk, generációk óta. az érsek pillanatnyi hezitálás után megtorpant, mögötte a komplett slepp majdnem a sarkára lépett akkora hőkölés volt. megértette végül, amit kértem tőle, behunyta a szemét, és megfogta a homlokomat. egy másodperc múlva azt éreztem, hogy forró a keze, és a becsukott szemhéjamon át valami irdatlan nagy fehér fény csapott bele a koponyámba, rövid villanás volt, mint a vaku. levette a kezét, rajzolt a homlokomra egy keresztet, és szó nélkül tovább sietett, közben a tömegből többen rávetették magukat, de nem állt már meg. én meg ott álltam döbbentem, és elsírtam magam. percekig bőgtem, fogalmam sem volt, hogy mi történt, de nagyon megrázott az egész. aznap megvásároltam életem első és vélhetően utolsó keresztjét, a kifeszített Jézussal. ezt csak azért írtam le, mert fontosnak tartom elmondani, hogy been there, seen that, done that. de túl azon, hogy soha nem múló emlékem lett ebből, ami a mai napig lúdbőröztet, és biztos vagyok benne, hogy sokan ennek a töredékétől megtérnének, bennem ez a dolog nem kanyarított eleget hozzá. valószínűleg azért, mert nincs rá szükségem. a lelki tölteteim más erőforrásokból táplálkoznak, számomra a meditáció szó sokkal több megnyugvást ígér, mint egy hideg, kényelmetlen padon eltöltött óra, ahol valaki arról beszél, hogy hogyan érzelmez valamit, amit mások írtak le a saját gondolataik interpretációjaként (biblia). mint a verselemezés, ha rossz az ember magyar tanárja - és akkor a költő arra gondolt...nem tudok azonosulni istennel, mert az egyházai - ki melyik irányt követi ugye - tele van szennyel. nem tudok azonosulni egy pápával, aki Prada cipőt hord, és az adakozásról beszél, etc, nem is kezdek bele az abortusz, a világbéke, a melegek házassága témakörbe. nem tudok azonosulni egy olyan főnökkel, akinek a beosztottai ilyen trágya munkát végeznek, és még nincsenek elbocsátva. mint a teleshop. ott valahogy jobban működik a gőzborotva meg a elektrosztatikus törlőrongy. nem gondolom azt, hogy egy olyan isten, aki az evilági létünkben nem foglalkozik azzal, hogy pedofil papjai vannak, az pont azon fog fenn akadni, hogy megünnepeljük a karácsonyt. nekem, mint hithű atesitának, a karácsony nyilván nem jelent semmit, a kultúrtörténeti részén kívül (hagyjuk, hogy téveszmék-e vagy sem, tekintsük a téveszméket is a kultúrtörténetünk részének), de mégis tartjuk. teszem hozzá: nem szeretem. ennek a gyökerei a múltamig nyúlnak vissza, de ez mindegy most. de tartjuk. tartjuk, mert van egy 4 éves gyerekem, aki már hetekkel a karácsony előtt karácsonyi lázban ég - ahogy én is égtem az ő korában. és igen, kér dolgokat, ajándékokat, amiket jó eséllyel meg is kap. megkapná amúgy is, de a decemberben megvett dolgokat akkor inkább már dec 24re időzítem. mert akkor hozzák az ANGYALOK. a nagypapija, a dédimamája angyalkái. véletlenül sem a Jézuska. más okból, mint nálatok de nálunk sem ő hozza. de SOHA, soha nem tenném meg a gyerekemmel, hogy a saját meggyőződésem, hitem, babonám, bármim miatt megfosztom attól, ami alapvetően nem okoz neki kárt: hiszen az, hogy nyugalomban eltölt pár napot a szeretteivel, jókat eszik és iszik, tágra nyílt szemmel bámulja a karácsonyfát, együtt sétálunk nagyokat és játszunk a játékaival, az csak pozitív élményeket okoz neki. megtehetném azt, hogy kivonom magunkat belőle, de MINEK? miért fosztanám meg magam és a gyerekem, az anyám bármitől, ami ártatlan örömforrás mindannyiunknak? szeretnünk adni egymásnak, látni a másik örömét...együtt lenni, nevetni, kártyázni, jó borokat inni. miért jobb az, ha azért, mert valamiben nem hiszek, az öröm lehetőségét is megvonom magamtól? számodra isten mindent vivő hatalom, ami alá berendeled a családodat is, hiszen ugyan azt állítod, hogy a választás lehetőségét a gyerekeid megkapják, hogy kövessék-e az utadat vagy sem, de azért ekkora nyomás alatt a gyerekek legtöbbször a szülői-nevelői csapáson mennek végig (vagy totálisan az ellenkezőjén - lásd a vakbuzgó hitű mészáros gyilkosokat). nem érzed néha azt, hogy a való élet egy fikció nyomása alá kerül? azért mert van egy 2000 éves kultúrtörténeti hagyományunk, és történelmi bizonyosságaink Jézus létezéséről, még semmi nem támasztja alá isten létezését. nem gondolod, hogy erőszakos és méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekeidre, amiből később hátrányuk is származhat? hogy nem lehet azt megtenni, hogy hol hanukával próbálkozol, hol karácsonyfával, hol meg semmivel, mert a hitelességed látja a kárát? hogy a gyerekeiddel látszólag meg tudod értetni azt, hogy a karácsony badarság, csak épp mindenki hülye akkor aki körülöttetek él és nem így gondolkodik? hogy végül is mindegy, hogy hiszel-e vagy sem, a lényeg az, hogy ki tudd szemezgetni a valóság morzsái közül az értékeset az értéktelentől? hogy nem minden fekete vagy fehér, függően attól, hogy isten rátette a kézjegyét vagy sem? (tudom. mindenre rátette.) elgondolkoztál már azon, hogy lehet, hogy jót akarsz, de kárt okozhatsz?

vera

Miért épp nem Magyarország, kérdezhetnék vissza..De az, hogy miért hagyjak el az emberek Magyarországot, nem is érdemes most újra átrágni. Röviden: nem láttam értelmét maradni, és hosszú évek óta menni akartam már, de valahogy nem találtam a helyem. Érdekes, hogy amíg gyakorlatilag minden kontinensen jártam már és Európa legtöbb országában is megfordultam, valahahogy Skandinávia soha nem volt úticél. Ha családilag nyaralni mentünk, akkor mindig délre indultunk, kvázi nyaralni a melegbe, vagy síelni, de akkor meg ugye szintén nem indul el az ember Norvégia irányába, hanem marad a szolvák-osztrák-olasz-francia lejtőkön legtöbbször. Néha szóba került, hogy milyen szép lehet Skandinávia, meg egyszer majd megnézzük, blabla, de annyi pénzből, amibe itt egy hét kerül, az ember 2 hétig nyaral Tunéziában, és nem ázik szarrá naponta kétszer netto. 

Aztán amikor elkezdtem agyalni, hogy hova is, akkor az egyértelmű volt, hogy angol nyelvterületen kell maradnom, de fáztam a gondolattól, hogy Nagy Britannia bármilyen területére menjek, már egy gombostűt sem lehet leejteni a bevándorlóktól, a munkavállaláshoz speciálisabb végzettség kell, mint az enyém - ha ez ember nem valami gané melót akar gané pénzért csinálni. Írország tetszett volna, de mindig fenntartásaim voltak az ír férfiakkal szemben, tekintettel a belterjes szaporulatra. Anélkül is van velük gondom, hogy genetikailag problémásak legyenek.

Szóval sok minden szólt Norvégia mellett, és egyre több olyan érvet fedezek fel, melyek eleinte nem is jöttek számításba. Az csak az első pillantásra taszító, hogy nem az EU része. Persze, nincs Tesco meg Aldi, meg még nagyon sok minden. De valahogy jó is ez így. Ha az ember túlteszi magát azon, hogy mások az alapanyagok és mások a lehetőségek, akkor nagyon jól elboldogul, én például életemben nem ettem annyi halat meg rákot, mint az elmúlt hónapokban. Gyakorlatilag nem is hiányzik a marha meg a sertés. Ez is egy életmód váltás:)

Nehéz itt az élet, nehéz megkapaszkodni és nehéz gyökeret ereszteni, ha nem úgy érkezel ide, hogy egy fejvadász cég sírva kuncsorog érted és lehozza a csillagokat is az égről. Elképesztő drágaság van, vacak az időjárás, szakad az eső rengeteget,  keveset süt a nap. Csodálatos hegyek és fjordok vannak, és ez emberek nem a külsőségek szerint élik az életüket. Százezres kabátokban járnak és nem tűsarkút hordanak, hanem vízálló bakancsot. Nincs szilikonszáj és tetovált szemöldök. Nem számít, hogy milyen kocsid van, mert általában mindenki koszvadt vacakokkal jár - vidéken főképp. Szarul veszi a Porsche a norvég utakat. A gyerekek egész nap levegőn vannak, akkor is, ha szakad az eső. Fel vannak öltözve. Minden a gyerekekről és a családról szól. Az apukák éppúgy gondját viselik a gyerekeknek, ahogy az anyák. Pelenkáznak, játszanak, oviba viszik-hozzák a kölyköket. A norvég férfi családcentrikus, a norvég élet családcentrikus. Mindenkinek van legalább 3 gyereke. Ha nem is mind az övé, de együtt nevelik a párjukkal, aki már túl van egy váláson, és biztosan van neki is 1-2 pulyája. A mozaikcsalád fogalma itt olyan mint a lélgezetvétel. Könnyű válni, könnyű házasodni, és könnyű gyereket vállalni. Úgyhogy mindeki gyakorolja is buzgón ezeket. És valahogy a gyerekek is mások. Szabadok, rosszak, önbizalommal telik, jóindulatúak, befogadóak, zajosak. És ez itt rendben is van így. Egy norvég sosem kiabál rá a gyerekére, és egészen addig nem is szól rá, amíg nem veszélyes vagy károkozó a magatartása.

Norvégiában, ha munkád van, akkor kizárt, hogy elbocsássanak, iszonyat nagy lámához kell lenni ahhoz, hogy kirúgjanak.

Folyt köv. mennem kell füstölt lazacot enni, éhen döglök:))

Oriasi tevedes volt ketszer enni a malacsultbol. Gyakorlatilag haldoklom.

Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy Skandinávia az olyan, mint a Európa többi része, csak szarabb az idő. Persze, a spanyolok meg az olaszok sziesztáznak, a görögök isznak és fokhagymától bűzlenek, a németek sörben meg sramliban úsznak, a csehek szintén, etc. Ezzel szemben ha a norvégokat kéne tipizálnom, akkor nem tudnék semmi ilyesmit rávágni hirtelen. De aztán mégis. A norvég férfiak kérem a faszukat mutogatják, és gusztustalan ételeket esznek. A kettő között szoros összefüggést fedeztem fel, ami egyben magyarázat arra, hogy miért is mutogatják. Most nem írom le újra, hogy mit, mert még úgyis többször fogom a fasz szót bepötyögni.

Szóval az van, hogy Norvégia bazi nagy. Annyira bazi nagy, hogyha a legészakibb pontját lehajtogatjuk képzeletben a térképen, akkor az Szicíliáig ér. Szóval eléggé bazi nagy. Ehhez képest ugye laknak itt 5 millióan. Kicsit talán többen, de nem lényegesen. Norvégia ugye egy bazi nagy szikla, némi földdel meghintve, nem igazán egy Mezopotámia. Kevés ember, nagy területen szétszórva: kis falvak, farmok, kis városok, pár nagyobb város. Ez Norvégia. Itt, ha elfingod magad a falu egyik felében, mire átérsz a másik végére, már azt is tudja az utolsó ház lakója, hogy mitől bántanak a szelek. Párkapcsolatok szempontjából ez nem különösképpen üdvös, az ivarérett felnőttek hamar kipipálhatják egymást kis településeken, aztán már csak régi ismerősökre tudnak fanyalodni, ha véget ér a repertoár. Igen ám, de mióta beköszöntött az internet kora, új szelek fújnak. A megteendő kilométerek száma egymástól a találkozásig ugyan nem csökkent, ha az ember ismerkedni akar, de legalább ismerkedni tud valahol. Namármost. A norvég férfi jellemzően patrióta, egészséges önbizalomtól duzzad, nincsenek önbizalom és önértekelés problémái, sem kompexusai, és kielemkedő anyagi gondjai sem. (a norvég férfi ezen vonatkozásokban tökéletesen eltér a magyar férfitől, de most nem a magyar férfiakat akarom baszogatni, majd lesz olyan is. hajaj.) A norvég férfi valóban azt gondolja, hogy ő jó parti egy nőnek, és az igazat megvallva ez sok esetben valóban így van. Noha azért a norvég nők is természetesen szívesebben választanak egy platformon dolgozó, irracionálisan sokat kereső pacákot, mint egy derék autófényezőt (teszem hozzá, hogy itt az egy nagyon fasza szakma, úgyhogy nem mondtam jó példát). Imigyen aztán azért az átlag norvég férfiban mégiscsak ég néha a gyanú olajmécsesének halvány lángja, hogy a norvég nők sem különbek a többinél. Vélhetően sokat és hosszan agyaltak azon, hogy miként is lehetne a világ legdemokratikusabb országában kompenzálni az előbbieket, és mivel egészséges versenyszellemmel rendelkeznek (lásd még a téli olimpián elért aranyak száma), így aztán arra jutottak, hogy győzzön a jobbik, de csak a hozott alapanyag számít. Így történik meg az, hogy miután az ember lánya értelmezhetőbb mennyiségű időt csetel vagy levelez egy norvég férfival, majd úgy gondolván, hogy az illető nem pszichopata vagy látens homár, megadja a telefonszámát. Hogy aztán se szó, se beszéd érkezzen a telefonjára egy két dimenziós fasz. Eleinte azt hittem, hogy ez valami tévedés, és csóri csávó rossz gombot nyomott meg fénykép csatolása közben. DE NEM. Mert azért az ugye nonszensz, hogy 5-ből 3 pasas eljut ide egy órán belül. Itt szeretném azt elmondani, hogy a férfiak nyilván nincsenek nagyon tudatában, de minket nőket alapvetően egy ismeretlen meztelen pénisz látványa egy fotón nem különösebben izgat fel jobban, mint mondjuk egy szép kiló karaj látványa a tesco húsospultjában. Ugyanis tudjuk, hogy egy fotó az kérem semmi. Attól az a fütykös még bármilyen lehet, meg az ellenkezője is. Először is ugye az arányok. Még a méret sem derül ki egy fotóról, amit 10 centi távolságról készítettek. De ez még hagyján. Egy fasz, az önmagában nem különbözik egy uborkától vagy egy banántól. Az, hogy mekkora élvezetet okoz használat közben, több köze van ahhoz, hogy ki használja, mint az, hogy milyen hangszeren muzsikál. Stílusosan: egy Stradivarin is lehet szarul játszani. Sőt. Az az igazi csalódás. Szóval mi nők ezt tudjuk. De elnézőek vagyunk, megértjük a férfiak gyermeki rajongását és imádatát elefántorrszerű képződményükhöz, miképpen gyermekünk aktuális elmebaját bizonyos játékaival kapcsolatban... (mondjuk az külön pech, hogy a legtöbb férfi sem a játék imádatából, se a saját pöcsének körülrajongásából nem képes soha kinőni, de ez hosszabb lélegzetvételű eszmefuttatás lenne). Szóval a norvég férfi szemében a koncepció az lenne, hogy 1., már beszélgettünk, és az bejön. 2., már láttad a pöcsömet is, UGYE MILYEN GYÖNYÖRŰ?! - akkor randizzunk, de ez már csak egy elméleti szösszenet, költözz hozzám babám, ne szarozzunk. Mert ugye itt nincs lehetőség hetente kétszeri romantikus vacsorára meg sétára, főképp, ha 600 km-re laksz a kiszemelt áldozattól. Na. Ez lett az én elméletem arra, hogy a norvég palik miért küldözgetik a pöcsükről készült fotót profil képként azonnal. Kvázi randi-redukálásként. Rendkívül boldog voltam, hogy ilyen mélylélektani összefüggéseket tudtam felfedezni a dolgok között, rögtön elnézőbb is lettem a telefonomban levő tizen pucér dákóval szemben. De aztán... aztán történt valami, ami teljesen más megvilágításba helyezte az egészet. Mégpedig karácsony lett. A karácsonnyal pedig beköszöntött a norvég kulináris produktumok csúcsragadozójának ideje: jött a pinnekjott (ld: pinnecsött). A norvég konyha külön posztot érdemel, úgyhogy hagyjuk is most. A pinnekjott kérem szárított, sózott, fűszer nélkül megfőzött birka oldalas, egészben főtt krumplival és sárgarépa-krumpli pürével felszolgálva. Annyira gusztustalan, hogy képtelen vagyok kifejteni. Pont olyan szaga van, mint a főtt csirkefejnek. Meg látványában is hasonlóan épületes. De nem ez a lényeg... Van még a tányéron valami...

És ennél a pontnál világosodtam meg, ahogy megláttam ezt a tányér ételt élőben a kezemben. Hát ha én norvég férfi lennék, és egész életemben zsenge gyerekkoromtól kezdve minden szenteste főzött, hámozott péniszt szolgálnának fel nekem tányéron, akkor nekem is lennének visszacsatolási problémáim a saját faszommal felnőtt koromban nők viszonylatában, és nem csak karácsony este, hanem az év minden tetves napján.

Sokat sírtam a röhögéstől aznap. Maradjunk ennyiben.

Karácsony alkalmából adtam neki egy pneumatikus felnicsavarozó készletet, és kis híján teljesítettem a régi vágyamat, hogy egy félköríves rúgással lehasítom a fejét a tévénévő foteljében. Baromi ideális az a fotel ilyen szempontból, mert hátradöntve pontosan combközép magasságig ér a feje, és akárhányszor elhaladok mellette, mindig ott döglik, ölében a laptoppal, a tévé villózása előtt, mozdulatlanul, szóval nem kéne egy Chuck Norrisnak lennem, hogy eltaláljam a kókuszát. Ma megkérdeztem tőle, hogy hozassak-e neki egy vastüdőt meg egy kacsát és pelenkát, mert akkor se a levegőt nem kéne vennie, se szarni meg hugyozni nem kéne megmozdulnia. De valahogy a fejberúgás sokkal inkább ínyemre lenne. Anyám szerint ezt a pár hetet már simán ki tudom bírni még ebben a házban. Ma mindenesetre rádöbbentem arra, hogy a palim életének megkoronázása lenne egy börtön. Egy ajándék.  A norvég börtönök közismerten humánusak, a fogvatartottaknak a televízió, a saját zárka (ahonnan a legtöbben szabadon közlekedhetnek a börtön területén), a fürdőszoba és a menüválasztás alapjáraton dukál. A konditermet meg sem említem, mert neki ugye nem pálya semmilyen mozgás a beleitől eltekintve. Mivel az ő igényei a televízión és a kajáláson túl a nullához konvergálnak, így ésszerű megoldás lenne számára a börtön. Tiszta ruha, takarítás, kaja kézbe, távirányító, más nem is köll. Anyám szerint pusztán az életvitele nem teremt jogalapot arra, hogy bevarrják, de arra gondoltam, hogyha fejberúgom, akkor leülheti helyettem, és így mindenki jól jár.

Hát így telt nálunk a karácsony. Azóta megpróbálom a véralkohol-szintemet állandó magasságra belőni, de egy olyan országban, ahol a legolcsóbb üveges sör is 550 forint a boltban ez kissé fájdalmas. A 0.33-as annyi.