erre ez a tetves bloghu ellopta. Most azonnal elköltöztetem a blogot, de tényleg. Csak előbb ülve leküzdöm a stroke-ot, amit kaptam. A picsába.

----

szoval: http://bitch-in-no.blogspot.no/ mostantól itt. átmásoltam mindent. es persze megirom majd a mait is.

gyertek:)

Annyira nagyon sok minden történik most egyszerre... Meg is vagyok borulva tisztességgel. A december vagy eseménye ugye az volt, hogy kiderült, hova költözünk. Északabbra, innen 11 órányi autóút, persze tengerpart. (ha valami most duplán lesz leírva, bocs, de tényleg nehezen követem saját magamat is az elmúlt hetekben) Persze ugye a költözés ténye amellett, hogy önmagában is kemény dió, a következőket vonzotta magával:

• új ovi - ezt már írtam, és ez ugye meg is oldódott, végül hihetetlen módon, de valahogy csak elértem (vagy segítettek, nem derült ki), de csak egy hónapnyi extra ovi díjjal jár az egész macera; február 8.-ig jár csak a Nyúl, utána legközelebb március 4.-5.-én lesz - akkor már az új oviban kezd (a két időpont között költözünk és HAZAMEGYÜNK)
• annak a helyzetnek az áthidalása, hogy nem lesz állásom egy darabig... végül elég érdekes módon rendeződött a történet, mivel a november 2.-tól húzódó kanapén való alvás - nemalvás-, a kapcsolatunk végleges dögrovásra jutása, a sok meló - ami irdatlan sok fizikai, szellemi és érzelmi megterheléssel járt, végül is oda juttatott, hogy most már csak napi 3-4 órákat alszom jópár hete, és a körzeti dokihoz mentem le novemberben, mert volt olyan éjjel, hogy EGYÁLTALÁN nem tudtam aludni egy órát sem. (na, ez egy szar hosszú, de értelmetlen mondat lett, de már muszáj volt pontot tennem valahol) Szóval a körzeti doki a harmadik látogatásom utána beutalt szakorvoshoz, mondván, hogy enyhén-közepesen depressziós tüneteiem vannak. A szakrendelésen pedig nemes egyszerűséggel kiírt a doki 2 hétre. Ez volt január közepén. Annak leteltével pedig ismét kiírt, és ez most is tart. Ilyenkor annyi történik egyébként, hogy a norvég TB fizeti a fizetésemet. Most persze lehetne hűházni, de a valóság az, hogy kurva szarul vagyok. Altatóval sem nagyon tudok aludni még mindig, állandóan kimerült és sírós vagyok, ami a mostani helyzetben nem sokat segít a dolgok alakulásán, egy szerencsém van, hogy a legfontosabb szálak már rendezve vannak, azaz új otthonunk ugye már van, új ovink is van, és egyelőre nem aggódom a munka miatt sem. A költözés után, ha véget ér a betegszabim, akkor a munkáltatóm megválik tőlem - kirúg, és ez most szívesség gyakorlatilag, mert betegácsiból megyek munkanélkülibe. Persze a cél nem az, hogy ne dolgozzam, nagyon is szeretnék új munkahelyet, ami új emberi kapcsolatokat és rendszert jelent az életünkben. De egyelőre ez a mostani felállás jelenti a legnagyobb biztonságot és a valóság az, hogy jelen állapotomban nem is lennék valami hiperszuper munkaerő... remélem, hogy mire visszajövünk Magyarországból, már jobban leszek. Akkor el fogok kezdeni egy intenzív norvég nyelvtanfolyamot, mert nonszensz, hogy még mindig nem beszélek norvégül, miközben a gyerekem már folyékonyan... plusz ugye normális munkát szeretnék kapni, az előzőnél nem volt gond a nyelvtudás, de az nem garancia semmire. Ja, elméletileg klassz ajánlólevelet kapok majd. Amire itt nagy szükség is van, mármint itt Norvégiában. Ha új állást keresel, akkor az jövőbeli munkaadód BIZTOSAN felhívja a volt főnöködet, ez szentírás. Csak bízok abban, hogy mr. Ego normális lesz, garancia nincs rá... Majd írok róla, ha jó lesz végre a kedvem..
• a költözés... túl azon, hogy egy kegyetlen hosszú autóút vár ránk, még segítség is kellett, mert az összes cuccunk nem fér el a Nissanban, úgyhogy kellett keresnem valakit, aki még egy kocsival segít költözni. Ez egy újabb stresszfaktor. Persze, hogy egy bábolnai magyar srácot találtam a szomszéd faluból...:)
• az új lakásban nincs SEMMI, a konyhabútoron és egy tűzhelyen kívül. Jövő szombat éjszaka megérkezünk úgy, hogy nincs egy ágy, egy asztal, egy szék, egy szekrény, hűtő, semmi... mindezt egy négy éves gyerekkel. Még abban sem vagyok biztos, hogy bármilyen fűtés a kandallón kívül - amihez vagy hagy fát az előző bérlő, vagy nem. Itt mindenki árammal fűt, gáz nincs is sehol bekötve az országban, a régi bérlő nyilván viszi magával az elektromos fűtétesteit is... úgyhogy ott leszünk a halál pöcsén északon, bútor, fűtés, ágy nélkül szombat éjszaka. Az ingatlanos nő azt ígérte, hogy szerez nekünk kölcsön egy kis légkeverős melegítőt, erre majd többször figyelmeztetni fogom a héten...
• az előzőek fényében a norvég vaterán vásároltam egy 2+4 személyes használt kanapét, és egy hűtőt, ami szerintem nem sokkal fiatalabb nálam... a dolog egyetlen szépséghibája, hogy ez 3x-i fordulót jelent egy 100 km-re lévő városba... mert ugye ez a három tárgy mind csak egyesével fér el a kocsi csomagtartóján. Ezen kívül rendeltem a Jysk-ből egy emeletes ágyat, egy szekrény, 4 darab széket, egy szekrényt. Ezeket kedden (a jövő szombati költözéshez képest) szállítják ki. Tehát keddig bambi, ami az ágy, szekrény, szék, stb kérdést illeti... tervezek venni egy felfújható ágyat addig is, hogy legyen min aludnunk, nem is miattam, de ugye a kicsi miatt...Plusz vettem egy mosógépet is, amit szintén nekem kell elhoznom, kár, hogy 78 kiló...
• ezekhez képest szerda reggel (szombathoz képest) hazaindulunk. Kocsival. 2500 km. 13.-án reggel indulunk, aznap éjjel megalszunk még az országban, Oslo közelében. A következő reggel indulunk, mert aznap este 22.50-kor indul a kompunk Svédországból Rostockba (Németo), ahova reggel 7-re érkezik meg. Kabint nem vettem, mert nem volt már hely... Szóval a kompon alszunk, a padlószönyegen - azért ezek a csónakok mondhatni luxus kategóriások, a múltkorin akkora játszóház volt építve, hogy egszerre 10 gyerek ugrált benne, és külön animációs stáb volt a gyerekeknek. De akkor is... a padlón kell aludnunk, úgyhogy viszek majd párnát, takarót, hogy a Nyúl kényelmeseb tudjon aludni, velem meg lesz ami lesz alapon majd történik valami. 15-án reggel hétkor startolunk le a kompról, és várhatóan aznap éjszaka zuhanunk be Budapestre. (másnap délután már bábszínház;))) ez egy nagyon geci út lesz, iszonyatosan megterhelő, nekem a vezetés és a kényelmetlenség, plusz a halmozódott nem alvásaim, és a depim, a Nyúlnak megy egyszerűen javarészt fos unalom. Persze, tablet meg mesék, meg megállások, és akkor fogócskák és ugrabugra, de akkor is. Mindezt a kicsit sem megterhelő költözés után azonnal...
• hát... a lelki része... szóval azért csak az van, hogy majdnem egy éve élünk együtt. És ugyan irdatlan nagy parasztnak tartom, egy érzelmi retardáltnak, egy zombinak, de még így is mentegetem, hogy ő biztos nem tehet róla, csak a gyerekkora, meg a körülmények, meg hát csórikám egy seggfej. De hogy mennyire, arról mondjuk száz oldalakat tudnék írni egyébként. Hogy 2 hete influenzás voltam, és egy pohár vizet nem hozott. De enni sem kérdezte meg, hogy kérek-e, amikor itt feküdtem totál telenyomva lázcsillapítókkal, közel 39 fokos lázban égve, halálos fej- és csontfájással, és in general az influenza összes tetves tünetével. Hogy 4 hete járok orvoshoz, többek között azért jutottam oda, mert egyszerűen átnéz rajtam, egy dekorációs elem vagyok neki, nem beszél hozzám, nem foglalkozik velem, meg nem ölelne soha, egy jó szava nincs hozzám - igaz, semmilyen szava... és azt nem kérdezte meg 4 hét alatt, hogy mégis hogy vagyok... mondjuk az elmúlt egy évben egyszer sem érdekelte, ahogy az sem, hogy hogy érzem magam egy idegen országban. Nem voltunk soha SEHOL, se egy moziban, se egy étteremben, se egy kávét meginni, se egyet sétálni, vagy bármit. Soha, semmit. Egy dekorációs elem vagyok az életében, ahogy a háromhavonta megvett okostelefon, a laptop, az örökösen cserélt kocsik, a szép, de félig kész ház, ami csak egy ígéret volt, hogy valaha is kész lesz...A színházából hiányzott egy nő, és egy cuki gyerek, aztán pipa, az is meglett, immáron minden adott a színdarabhoz. Csak éppen szarik rám. Addig eszik, amíg éhes, nem érdekli, hogy én is ennék. Ha marad, akkor mindegy, hogy kidobjuk, vagy akár én is megehetem. A főztömre egyszer nem mondta, hogy finom, de kritikát sokszor kaptam. Jaj, nem is bírom ezeket én most tovább írni... Szóval az elmúlt sok hónap jó szar volt, sok tipródással teli, nem tudtam mit tegyek, és végül bele is roppantam egy kicsit. De a Nyúl boldog volt, szerette őt, a gyerekek végtelen elfogadásával, és valahogy ők ki is jöttek. Mindg is éreztem, hogy a kicsit jobban szereti mint engem, de ez sosem zavart, örültem, hogy legalább ők tudnak egymással mit kezdeni. Közben persze minden alkalommal tarkón vágott a valóság, ha másokat párban láttam élelmiszert vásárolni, sétálni, beszélgetni...ez nekem mind soha nem járt. És én, a kis hülye, még most is azon agyalok néha, hogy Ő hogy fogja viselni, ha elmegyünk. Persze, mindez eltörül a gyerekem miatti kényszeres (és azt sejtem indokolatlan - de csak az agyam egy része látja ezt így, most így beszűkülve) bűntudat miatt... imádja az itteni ovit és őt is imádja mindenki...mi lesz, ha az új oviban nem így lesz, ha visszafele megyünk, és nem előre... Persze ő boldog, és várja a SAJÁT szobáját, amit végül is közel négy és fél évesen fog megkapni, gyanúm szerint egyelőre az ő szobája azt jelenti, hogy én vele alszom, csak minden rózsaszín lesz szín ügyileg;)
• félek a jövő héttől... a búcsúzástól  a munkahelyemtől, a mostanra kiépített kapcsolataimtól - a lengyel barátaimtól, a búcsútól Rune anyjától, mert ő megérdemli, mindig nagyon rendes volt velünk, és főképp a búcsútól az oviban...már a héten is volt sírás, én is, és az óvónők közül is ketten sírtunk, nagyon nehéz ez. Mazsi lazán kezeli, de azért pont ma mondta, hogy a kedvenc óvónénije hiányozni fog neki... és kést forgatott ezzel a szívemben, mert hát az egész ovit nem köthetem a vállamra, és egyáltalán, nem vihetek el innen mindent, ami kedves... gyűlölök búcsúzni, egyszerűen nem megy. Olyan ez, mint valaki halálos ágy, egy eutanázia előtt, a biztos soha többé nem látás tudatával. És nekem annyira nincs most erőm ehhez. Pont a végére merült le a híres-hírhedt atomreaktorom, ami mindig gőzerővel nyomja, és minél nagyobb a válság, nekem annál több energiát ad. De most nincs, kész, vége. Annyit tudok csak, hogy valahogy el kell innen most vergődnünk, végig kell ezt csinálnom, és utána otthon két hét alatt fel kell töltődnöm, mert újra kell kezdenünk.

Egy dologban azonban biztos vagyok: hogy jól döntöttem. Nem szerettem a munkámat, és nem szerettem ezt a kapcsolatot. Boldogtalan voltam már egy jó ideje, és ez csak romlott folyamatosan. Muszáj volt változtatnom, és még ha egy egy láthatatlanba való vetődésnek tűnik, én TUDOM, hogy jól döntöttem. Csak most nagyon nehéz. De majd jó lesz. Az új otthonunk csodálatos helyen van, gyerekként ott felnőni igazi ajándék. Ezt tudom. Nekem jobb lesz, mert lesz újra életem. És előbb-utóbb tudom, hogy most már olyan valaki fog jönni, aki nem eszköz, és nem szükség, hanem öröm-alapon nyugvó döntés. Csak IDŐ kell, hogy gyógyuljak. Hát ezek vannak mifelénk.